Kata a Képzőművészeti Egyetem végeztével azért jelentkezett a Budapest Art Mentor Programba, hogy jobban megismerje a hazai művészeti szcénának azt az oldalát, mellyel az egyetemen kevésbé találkozott. Így szakemberekkel, gyűjtőkkel, galériásokkal építette a kapcsolatot, ami aztán meg is hozta gyümölcsét: a mentorprogram alatt ismerkedett meg Szalóky Károllyal, a Várfok Galéria tulajdonosával, és Kovács Krisztával, a galéria művészeti vezetőjével, akik felfigyeltek munkáira és felkérték egy kiállításra, Kata pedig hamarosan hivatalosan is a galéria képviseletébe kerül. Ezenkívül számos sikeres kiállítást tudhat maga mögött, valamint tagja a DIO Alkotótér és Galériának, mely egy képzőművészek által működtetett izgalmas önszerveződő platform.

Hogy indult a művészeti karriered?

Huszonöt éves voltam, mikor felvettek a Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakára, előtte többfajta munkahelyet is megjártam, és utólag örülök, hogy mivel nem vettek fel elsőre, kicsit nagyobb élettapasztalattal juthattam be az egyetemre. Mestereim – Kőnig Róbert, Somorjai Kiss Tibor és Berentz Péter – kifejezetten engedékenyek voltak, és hagyták, hogy azt az utat járjam, azzal a technikával foglalkozzak, amivel szeretnék, és aminek a jegyeit még a mostani képeim is magukon hordozzák.

Melyek ezek a jellegzetességek, milyen technikával dolgozol?

Másodéves voltam, mikor találtam egy öreg rajztáblát a teremben, amivel kísérletezgetni kezdtem. Valahogy nem vonzott a sokszorosítás, inkább magát a hordozót – a dúcot – tartottam fontosnak, az egyedisége és megismételhetetlensége volt, ami igazán megfogott. A fát alapból egy olyan anyagnak tartom, ami elég közel áll hozzám, pláne, ha az előélete miatt „beszédes” a felülete, és ebből az egyetemen bőven akadt. Többször jártam le az asztalosokhoz, és kértem, hogy a leselejtezett darabokat inkább nekem adják, mint, hogy az enyészeté váljanak. Kezdeti próbálkozásaim csak a síkra terjedtek ki, megmaradtam a kétdimenziós formánál, inkább csak kasíroztam, majd mélyítettem a fát, és azt kitöltöttem viasszal. Később pedig egyre jobban izgatott, hogy a síkot miként tudom elhagyni, és kilépni a kép teréből – textilt és különböző anyagokat építettem be a munkáimba, így kapott helyet a képeken a tű. Egyrészt a textilek tartó funkcióját töltik be, másrészt egyfajta „megbélyegzést” vagy odaszögezést takar, ahogy adott esetben a ruha egy-egy egyén meghatározó „jelképévé” válik. De akadt olyan munkám is, amiben kólás gumicukrot használtam. Mára ezek a munkák tovább formálódtak, és a figurák által a kép határaiból is kitörtem, megszűnt a képek feszült és merev zártsága, ahogy hagytam az alakokat „kilépni” a térbe, ezzel is arra utalva, mintha közelednének felénk, vagy átlépnének a mi terünkbe.

Milyen fordulópontokat, mérföldköveket tartasz számon a karrieredben?

2015-ben megkaptam az Olgyai Viktor díjat, 2016-ban, harmadévesen pedig Herman Ottó Díjat nyertem a Miskolci Grafikai Triennálén. Ez utóbbi egy kiállítással járt, és egyben hozzásegített első önálló tárlatomhoz, mely a be.hatás címet viselte, és a MissionArt Galériában valósult meg. Diploma után egy évvel jelentkeztem az Art Mentor programba, majd még abban az évben fődíjasa lettem a III. Óbudai Képzőművészeti Tárlatnak, mely pénzdíjjal járt, és ez nagyban segítette a további munkáim létrehozását.

Miért jelentkeztél a Budapest Art Mentor Programba?

Az egyetem nem adott kapaszkodót ahhoz, hogyha onnan kikerülünk, mit is kezdjünk magunkkal, vagy hogy merre tovább, a  mentorprogram ezt a hiányt töltötte be. Persze mivel még friss volt a dolog, abba se nagyon láttam bele, hogy az ott szerzett tapasztalattal vagy információkkal mit kezdjek, de szépen lassan ez a pár hónap segített, hogy a későbbiekben, ha nem is profin, de alkalmazni tudjam azt a tudást, amit ott magamra szedtem. Ha már lehetőség, akkor meg kell ragadni…

Mit nyújtott számodra ez a képzés? Milyen területeken fejlődtél?

A mentorprogram esélyt adott, hogy jobban megismerjem a művészeti szcéna másik oldalát, illetve az ebben a körben mozgó embereket. Ez a lehetőség a Képző öt évéből kimaradt, így ez volt a legjobb hely a hiányzó ismeretek pótlására.

Miben segített leginkább a személyes mentorálás?

A személyes mentorálást kifejezetten élveztem, hisz egy kötetlen baráti beszélgetés alakult ki belőlük, ami alapján jobban megismerhettek minket a mentoraink, és ettől személyre szabottabb lehetett a társalgás vagy az iránymutatásuk.

Melyek voltak a mentorprogram legemlékezetesebb pillanatai?

Először is az, hogy bekerültem, már fél győzelem volt. A mentoráltak felét már jól ismertem, a másik felét pedig a program alatt sikerült megismernem. Minden új volt számunkra, hisz mi voltunk az első évfolyam, mégis viszonylag hamar összekovácsolódtunk. Ehhez persze a madridi csapatépítő kirándulásunk is nagyban hozzájárult, illetve az Ybl Budai Kreatív Házban rendezett Felfedezők bemutatkozó kiállítás, ahol mindezt tovább tudtuk erősíteni.

Mi történt veled az elmúlt két évben, mióta végeztél?

2018-ban a Kahan Art Space-ben kaptam lehetőséget a következő önálló kiállításomhoz, ahol Social Par[i]ty néven több új munkámat is bemutathattam a látogatóknak. 2019-ben pedig a Várfok Galéria keresett meg, és a Projekt Roomban rendezhettem meg egy teljesen új anyagból a Tipycal instance című szóló kiállításomat. A Várfok Galériával szuper volt együtt dolgozni, és a jelenleg is fennálló együttműködésünk, reményeink szerint egyre tovább mélyülhet majd…

Milyen hatással volt a program a karrieredre? Hogyan tudtad alkalmazni gyakorlatban a megszerzett tudást?

A programnak köszönhetően, a létrehozott social média oldalak, és a megújult honlapom használatával több embert elérhettem, és ezáltal komoly megkeresések is akadtak. A mentorprogram kapcsán ismerkedhettem meg például Szalóky Károllyal a Várfok Galéria tulajdonosával, és Kovács Krisztával, a galéria művészeti vezetőjével, akik felfigyeltek a munkáimra, és felkértek a Projekt Room-os kiállításra is.

Milyen kapcsolatban vagy a Várfok Galériával? Született szorosabb együttműködés?

Egy éve vagyunk szerződésben, melynek kapcsán vállalták, hogy foglalkoznak a munkáimmal, ez több eladást eredményezett, és két vásáron is bemutatkozhattam a segítségükkel – a Budapest Art Marketen, illetve az Art Karlsruhe-n Németországban. A jelenlegi helyzetben egyelőre még csak szóban született megállapodás arról, hogy a galéria tagjai közé tartozzak, de talán hamarosan írásban is meg tudjuk mindezt erősíteni.

Úgy tudom tagja vagy a DIO Alkotótér és Galériának. Mesélnél erről a kezdeményezésről?

Lassan már egy éve, hogy nyolcan megalapítottuk a DIO-t. Ez egy csoportos művészeti egyesület alapú szerveződés, melyben több – vagy inkább az összes – képzőművészeti terület megtalálható, hisz van köztünk festő, grafikus, szobrász és még intermédiás is. Egy baráti társaságból alakultunk, többen műtermet kerestek közülünk, és nagyobb helyet könnyebb is volt bérelni. Azóta már vezetett sétát is tartottunk, mely során Schneller János közreműködésével többen betekintést nyerhettek műtermeink miliőjébe. Egyéni és csoportos kiállításokat is tervezünk, illetve különböző pályázatokon is szeretnénk indulni. Célunk a jövőre nézve, hogy a DIO-t egyre többen ismerhessék meg Budapesten, és egy magát meghatározó, egyedi alkotótérré válhasson.

Mivel foglalkozol jelenleg?

Egyelőre az új munkák alakításával vagyok elfoglalva, amiben most igazán jól érzem magam. Szeptemberre tervezek egy kiállítást, ami a jelenlegi vírushelyzet miatt most csúsztatva lesz, de hamarosan meglesz az új időpont.

Milyen hatással van rád a járványhelyzet? Tudtál alkotni a kényszerű karantén alatt is?

Sajnos, ahogy a legtöbb embernek, úgy nekem sem ez a legjobb időszak. A kezdetben nagy tervekkel álltam elébe, erővel és lendülettel próbáltam a szorongásomon úrrá lenni, de így utólag azt hiszem, hogy túl nagyot álmodtam magamnak. Arra a rossz forgatókönyvre számítottunk, hogy jön majd egy olyan intézkedés, ami hátráltat, és teljesen elzár a műteremtől, ezért úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk a műteremmel együtt vidékre, és itt folytatjuk azokat a munkákat, amiket a DIO-ban elkezdtünk. Jó a kertes ház, meg a zöld, de hiányzik a nyüzsgés… Volt egy rutin az életünkben, ami hírtelen megváltozott, akadtak más feladatok, amiket intézni kellett, és sajnos az alkotói folyamat kissé háttérbe szorult. Most, hogy kezdünk kilábalni ebből a karanténból, és újra érzem, hogy élet van a kapun kívül is, megint érzem a lendületet.

Reflektálsz valahogy munkáidban az új helyzetre?

Mivel társadalomkritikával foglalkozom, így biztosra veszem, hogy a képeimen keresztül reflektálni fogok erre a határokkal övezett helyzetre, persze már akinek az volt. Egyelőre egy újabb nagyobb méretű képen dolgozom, amin már vannak olyan jegyek, melyek a vírushelyzetre utalnak, pedig nem volt tervezett…