Zsófi a Budapest Art Mentor első, 2017-ben indult évfolyamának hallgatója volt. A képzésre azért jelentkezett, hogy jobban átlássa a művészeti világ működését, képet kapjon a megjelenési és pályázati lehetőségekről, és azokról a kapaszkodókról, amelyek elengedhetetlenek a sikeres alkotói karrierépítéshez. A képzés és az új ismeretek meg is hozták eredményüket, 2019-ben elnyerte a fiatal képzőművészeknek szóló rangos Derkovits Gyula ösztöndíjat, és számos fontos kiállításon találkozhattunk munkáival. Zsófi a karantén idején is alkot, és a MoMA képzőművészeti kurzusain fejleszti magát, miközben külföldi rezidencia programokra készül.

Hogyan indultál el a képzőművészeti pályán?

Egy Fejér megyei faluban, Válon nőttem fel – innen a természet és a lassabb, csendesebb élet iránti vonzalmam is. A művészet mindig jelen volt az életemben, eléggé muzikális családban nőttem fel, így zenélni kezdtem, persze ezt akkoriban nem művészi szinten űztem, inkább csak a szokásos módon: hangszeren tanultam, kórusban énekeltem, aztán később a zenélés mellett rajzszakkörre is beiratkoztam. 2004-ben a Kisképzőre jelentkeztem, és felvettek grafika szakra, ami nagyon szabad helynek számított akkoriban, és ott kinyílt számomra a világ. Az osztálytársaim főleg budapestiek voltak, így ők már nagyon sok mindent ismertek, alig győztem behozni a kulturális lemaradásomat. Emlékszem ezekben az években több művészeti ág is érdekelt, köztük a színház és a szobrászat is: akkoriban nézőtéri dolgozó voltam a Katonában, cserébe az összes futó darabot megnézhettem, és mintázni is átjártam a szobrászokhoz. Végül a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakára jelentkeztem, ahova 2009-ben felvettek Eszik Alajos osztályába.

Milyen fordulópontokat tartasz számon a karrieredben?

Az egyik nagy fordulópontot 2013 hozta, mikor negyedévesen megkaptam az Erasmus ösztöndíjat és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját is, így négy hónapot a Drezdai Képzőművészeti Egyetemen töltöttem, később pedig nagy körutat tettem Európában. Igyekeztem annyi modern múzeumot végignézni, amennyit csak tudtam, még Rómában sem a nevezetességekhez látogattam el, hanem a kortárs kiállításokat néztem meg. Ez az út nagyon nagy hatással volt rám mediálisan és vizuálisan is. Innentől kezdve sokkal magabiztosabban dolgoztam saját program szerint, munkáimban kiléptem a térbe, installációkban kezdtem gondolkodni, az Emlékező anyag című diplomamunkám pedig már erősen az Olaszországban látott Arte Povera hatása alatt készült. A következő mérföldkő az volt, amikor a diplomaévemben tíz zeneszerzővel, és tíz képzőművésszel megalapítottuk a Hermina Csoportot, ami a zene és a képzőművészet kapcsolatával foglalkozik, és ami nagyon erős megtartó és inspiráló erő volt az egyetem utáni években. Kiállítottunk együtt a Budapest Galériában, A Ludwig Múzeum #Bartók kiállításán, a MODEM-ben és számos más helyen. Velük a mai napig működünk, és közös kiállításokat hozunk létre.

Miért jelentkeztél a Budapest Art Mentor Programba?

Végeztem az egyetemen, eltelt másfél év, és rájöttem, hogy semmit nem tudok arról, hogyan lehet érvényesülni a művészeti világban, és miként lehet egy ilyen életet felépíteni. Mert az egy dolog, hogy dolgozol a műteremben, de onnantól hogyan tovább, milyen lehetőségek vannak? Hogy kell képet eladni, mire lehet számítani, ha van mögötted galéria, és mire, ha szabadúszó vagy? Nagyon sok kérdés felmerült bennem, és épp akkor jelent meg a BAM első éves felhívása.

Mit nyújtott számodra ez a képzés? Milyen területeken fejlődtél?

Sokkal jobban átlátom és értem a szakma kereskedelmi részét, és ezzel együtt a megjelenési lehetőségeket. Elkészítettem a saját honlapomat, erősebb lett az online jelenlétem. Képet kaptam a külföldi viszonyokról, vásárokról, és magáról a művészeti világ kontextusáról, benne a saját helyzetemről. A képzésen galériásokat, kurátorokat, művészettörténészeket ismerhettünk meg, akik sokszor nagyon izgalmas és naprakész információkat osztottak meg velünk.

Miben segített leginkább a személyes mentorálás?

Nagyon élveztem, hogy ennyire praktikusak és személyre szólóak voltak a találkozók. Elmondtam hol tartok, mi az, ami legkönnyebben megy, hol vannak lemaradásaim, és a mentorommal együtt ötleteltünk a következő lépéseken. Rövid- és hosszútávú terveket dolgoztunk ki, kaptam ötleteket külföldi lehetőségekre, pályázatokra, műtárgyak katalogizálására. Aminek különösen örültem, hogy szakmai kapcsolatok is épületek: Tóth Pál Sándor, a BAM oktatója és egyik mentora meghívott a cARTc művészeti egyesület és az Inotal Zrt. együttműködésében évente kiadott, 2018-as képzőművészeti katalógusba, ahol minden évben négy művészt mutatnak be.

Melyek voltak a mentorprogram legemlékezetesebb pillanatai?

A spanyolországi utazás az ARCO Madrid vásárra mindenképp emlékezetes volt, de nagyon jó volt a közös készülődés is a mentor programot lezáró, Felfedezők kiállításunkra, később pedig a tárlatvezetéseinkre. Szerettem, hogy minden héten összeültünk így páran, műteremlátogatásokra, galériákba mentünk, és különösen élveztem a személyes mentorálásokat.

Milyen hatással volt a program a karrieredre? Hogyan tudtad alkalmazni gyakorlatban a megszerzett tudást?

Sokkal tudatosabb lettem. Megkaptam a kapaszkodókat, amik ehhez az úthoz kellenek, látom a célokat és az állomásokat hosszú távon is. A Derkovits ösztöndíj pályázatára például már egy nagyon összeszedett anyagot tudtam leadni. A program óta sokkal bátrabban pályázok, tudom hol keressem, mit keressek, és a képzésnek köszönhető az is, hogy megcsináltam a honlapomat és elkezdtem használni az Instagramot, ahol azóta rengeteg jó művészt és munkát fedeztem fel.

Mi történt veled az elmúlt két évben, mióta végeztél?

2019-ben megkaptam a Derkovits ösztöndíjat, így ezt az évet teljes egészében a műtermi munkára tudtam fordítani. Előzetes munkaterv szerint dolgoztam, a fényhullámokkal, és az additív színkeveréssel foglalkoztam. Nagyon jó volt azt megélni, hogy semmi nem áll az ötlet és a kivitelezés útjába, mindent meg tudok csinálni és be tudok szerezni. Az ösztöndíjas év elején a Műcsarnokban nyílt csoportos kiállításunk, a végén pedig a pécsi M21 Galériában. Ugyanebben az évben a MANK Galéria két kiállítására is meghívták egy-egy munkámat. Ezt a két kiállítást nagyon szerettem, az egyik, az Érzékeny terek kifejezetten a megértési nehézséggel élőket, a látássérülteket és a mozgássérülteket célozta meg, és nagyon megható képeket kaptam a kiállítás végén a látogatásokról. A másik az ArtScience kiállítás volt, ami a művészet és a tudomány egymásra ható játékterét mutatta meg. Ez a kiállítás azért is nagyon fontos számomra, mert több olyan művésszel együtt mutathattam be a munkámat, akikre felnézek, és akik meghatározóak voltak számomra.

Hogy birkózol meg az aktuális járványhelyzettel? Tudsz alkotni a kényszerű karantén alatt is?

Szerencsére nem kellett leállnom a munkával a járvány miatt, és a műtermemben is egyedül vagyok, így be tudtam járni. Volt azért egy-két hét lefagyás az elején, amikor nem tudtam, hogy mi lesz, aggódtam a családomért, bújtam a híreket, közben lemondtak minden kiállítást és együttműködést, de legalábbis elhalasztották, és eléggé küzdöttem a feleslegesség érzésével. Aztán lassan magamhoz tértem, jó volt látni, hogy más művészek, galériák, színházak hogyan oldják meg ezt a helyzetet, milyen kreatívan reagálnak. Mostanra a legnagyobb változás az estéimben van: nincsenek kiállítások, előadások, beszélgetések, nincs színház, és a barátokkal sem találkozunk, így erre az időre kellett valamit kitalálnom. Nagyon sok külföldi egyetem, múzeum és intézmény tette most ingyenessé az online kurzusait, így el is kezdtem kettőt a MoMA-nál, az egyik a kortárs művészetről szól, a másik az amerikai absztraktról. Ha mérséklődik a járványhelyzet, és megnyílnak a határok, szeretnék rezidencia programokra is kijutni, ezért mostanában intenzíven elkezdtem angolozni, és ebben nagy segítséget jelent ez a két tanfolyam.