Enzsöly Kinga – Generációváltás? (2018, 100 x 140 cm – tus, papír)
A kulturális szféra a koronavírus járvány alatt az egyik legérintettebb gazdasági terület. Jogos tehát a kérdés, hogy hogyan és mit csináljon az alkotó, akinek a megélhetése személyes, fizikai kontaktokra, a művészet esetében kiállításokra, vásárokra, galérialátogatásokra, illetve pénztöbbletre épül? Mit és hogyan tehet a művész, mire számíthat, és mire készülhet ezekben az időkben?
Amikor márciusban kihirdették a karantént, elég gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg meghatározatlan ideig a házam és a kertem jelenti majd többek között a munkahelyet, a társadalmi élet, a családi találkozások központját, és persze a sport, a kultúra, a lelki gyakorlatok és magánélet helyszíneit is. Ezzel párhuzamosan belém költözött az a kellemetlen érzés is, hogy ugyan egy pár hónapja már nem tudom kiverni a fejemből az Énzsöly Kinga festőművész méhecskés akvarelljeit, még mindig nem szántam rá magam, hogy ráírjak Kingára, hogy hogyan lehetnék én egy „méhecskés mű” boldog tulajdonosa? Minél többet gondoltam rá, a „méhecskés” hiánya annál nagyobb sóvárgással töltött el. Ez az érzés azért is volt érdekes, mert én nem vagyok gyűjtő. Általában utálok vásárolni, semmit sem gyűjtök, és a gyűjtőszenvedély tőlem teljesen távol áll. Honnan jött ez vágy és vajon taníthat-e valamit a mostani műpiacról általában?
Úgy látom, hogy a jelen bezártság sokak számára tudatosítja a belső igényt arra, hogy a falát ne lakberendezés dekoráció, hanem műalkotások díszítsék, és jelentőségteljes alkotásokkal éljen együtt. A jelenlegi helyzet tehát lehetőséget teremt arra, hogy elkezdődjön, illetve folytatódjon a kommunikáció egy olyan vásárlói réteggel, akik az otthonukba vásárolnak, és olyan műveket keresnek, amikkel a hétköznapokban jó együtt lenni. Ehhez nem kell feltétlenül gyűjtőnek lennie az illetőnek, elég, ha van egy igényes belső világa. Ha a művészek készen állnak rá, áru és kereslet előbb-utóbb egymásra talál.
Nyilvánvaló, hogy a karanténnak óriási gazdasági következményei lesznek. Az is valószínű, hogy az inflációval, az utazgatások visszaesésével, és a helyi alapvető gazdasági stabilitásra irányuló koncentrációval a nemzetközi műpiac, a gigakiállítások, szuperprojektet, vagy akár a hazai kulturális intézmények anyagi támogatása nem lesz prioritás. A pénz elértéktelenedésével azonban olyan értékekbe fogunk fektetni, amik hosszú távon, értékállóan örömet okoznak, nem mennek ki a divatból, nem amortizálódnak, nem avul el a szoftverük, és talán még egy kis befektetési biztonsággal is kecsegtetnek (néha). Szerintem ezeknek a kategóriáknak a művészet megfelel.
Az „otthon-kompatibilis” műalkotások létrehozása mellett a társadalmilag, ökológiailag érzékeny művészet kaphat kiemelkedő szerepet. Az olyan projektek, amiknek terméke nem is feltétlenül egy materiális műalkotás, hanem a társadalom életét hivatottak megsegíteni kerülhetnek előtérbe, ezekkel érdemes pályázni, kapcsolatokat építeni. A társadalmi átalakulás sok fájdalommal jár, és az interdiszciplináris eszközöket használó segítő kezdeményezéseket sokra értékelhetik majd. A művészet ebben az esetben, tehát amikor nem csak az emberek anyagi hátterét, hanem érzelmi érintettségüket is rendezni szükséges, kiemelkedő fontosságú lehet. Tehát az ’art aktivizmustól’ kezdve, amely a világ fenntartható és öko-tudatos kérdéseit feszegeti, a művészet és pszichológia társulásáig minden társadalom-tudatos irány üdvös lehet.
Mostanra valószínű, hogy a megszokott művészeti világ (art world) felépítése megbillenni látszik. Talán mindig is egyértelmű volt, hogy a művészeti ipar, amivé az art world az elmúlt pár évtizedben átalakult, éppúgy nem fenntartható, ahogy a GDP növekedésre berendezkedett globális világgazdaság sem. Egy kis figyelemmel, és a változó rendszerre való érzékenységgel talán könnyebben megtaláljuk a művészet új útjait.
Szerző: Vékony Délia
Ha szeretnéd rendszeresen olvasni a BLOGunkat akkor iratkozz fel és küldjük neked hetente hírlevélben: